csalamádék
Nekem nincsenek halottaim
Bármennyire is hihetetlen, nekem nincsenek halottaim.
Olyan hatesztendős lehettem, amikor először hallottam a halálról. Mit tudtam én, mi az? Édesanyám állapotos volt éppen az öcsémmel, amikor Mama meghalt. Anyám nagyon sírt és arra is tisztán emlékszem, ahogyan kért bennünket, az öt lányát:
– Legalább most legyetek kicsit csendesebben! Anyám meghalt.
De mi nem fogadtunk szót.
Én 17 voltam, te 19 éves. Úgy mentél el, hogy előtte üvöltöttél velem:
– De ide ne gyere többet!
Szégyellted megváltozott külsőd vagy soha nem is szerettél? Talán tudtad, hogy menned kell a hosszú útra? Velem meg a vonat messze robogott. Ott hagytalak egyedül az utolsó időszakra. Amikor annyi idős lett a fiam, mint útra-kelésedkor te voltál, megváltozott valami bennem. Elkezdtem neheztelni rád, mondván: – Te soha nem öregszel.
Hittem az utolsó pillanatig, hogy maradsz, mindig is leszel számomra. Akkor még 20 évesen nem igazán értettem, az erőd véges lesz egyszer. Ezer dologról elmeneteled után értesültem. Nekem örökké megmaradsz annak, akit ismertem, akivel annyit beszélgettem, akit-annyit hallgattam a lugas alatt. Mindig is igyekszem úgy élni, hogy ne hozzak szégyent a nevedre, amit tőled kaptam.
Amikor elmentél vitted magaddal az én emlékeim is. Vitted a közösen megélt perceket-órákat. Egyik nyáron – amikor láttam az unokáidat –, ismét eszembe jutottál. Nyugodt legyél felőlünk! Azóta is hallgatok, mint a sír.
Említettelek benneteket valakinek minap éjjel egy beszélgetés alkalmával. Nem tudom én azokat az eseményeket feledni. Azóta sem hozott össze az élet, ennyire egyenes jellemű emberekkel, mint ti voltatok számomra.
Nem ismerhettem önt személyesen. Nem lettem bemutatva, mert nem volt szabad. Szerintem nem is tudta azt, hogy én létezem neki. Képzelje! Még ma is. Hosszasan mesélt nekem önről egyszer, amikor a teraszon ültünk, csak mi ketten. Nem tudom feledni a szemét azóta sem, ahogyan könnybe szökve mindent megosztott velem. Nem baj, ha olykor lopva gondolok önre én is?
Annyira friss még és egyszerűen hihetetlen is egyben. Megvan ám még a számod a telefonomban. Meg-meg! Az összes SMS-sel együtt őrzöm. Nincs szívem megválni tőlük. Emlékszel? Mi voltunk az öt szép Márki lány a faluban. Erre te elrontottad ezt az idillt.
Bármennyire is hihetetlen, de nekem nincsenek halottaim. Ameddig élek, bennem életre keltek, amikor csak én akarom. Lehet augusztus vagy február, akár május is. Nem kell hozzá sírhalom, kőkereszt, virág, koszorú se gyertyaláng. Elég egy gondolat, egy pillanat, egy illat, egy szó, egy mozdulat, s az visszahoz benneteket számomra az élők sorába.
A cigányasszony
A tegnapelőtti napig.
Akkor ugyan is történt valami. Valami, ami előcsalogatta az emlékei polcáról a negyedik gyermeknek a cigányasszony jóslását. Az ötödiknek ezt el is mondta azonnal, aki sajnos semmilyen jóslatra nem emlékezett. De humorát megtartván és éles látását, spontaneitását azonnal felszínre hozván, összeállította a képet gondolatilag, s morfondírozott cseppet, - majd annak ellenére, hogy a helyzet úgy siralmas, ahogy van, - ám kimondta az éjszakai családkupaktanács közepette, hogy azt mondja:
- Emlékeztek Jóskára?
- Milyen Jóskára? - kérdezték értetlenül többiek.
- Hát Edit első férjére.
Edit arca eltorzult, pupillái kitágultak, ajka biggyesztésre konyult kissé.
Értelmetlen tekintettek találkoztak, melyet az ötödik gyermek megtört újabb kérdésével.
- És Gézára?
Akkor már a logikusabbik énjük dolgozott és megszólalt a volt névhordozó, nagyon fájdalmas hangon, melyben benne volt a múltban elszenvedett összes sérelme:
- Jaj, ne már! Mit akarsz velük mondani? Hiszen évek óta halottak mindketten. Jó helyen vannak ott. Nyögd már ki végre az isten szerelmére!
De az ötödik nem a kérdésre felelt, hanem a soha meg nem ismerhetett kistestvérükre terelte a szót, akit anyjuk oly sokat emlegetett, akinek elvesztését, a mai napig talán nem tudta feldolgozni, és minden élő tudta, hogy ő volt az anyjuk világfájdalma is. Az első meg nem született fiúgyermek.
Még senki nem értett semmit, - azt meg onnan lehetett tudni, mert döbbent csend uralkodott a helyiségben. Ez kimondott ritkaságnak számított, hiszen amikor ez az öt lány együtt volt, ott semmilyen műszerre nem volt szükség, ami kijelezte volna a hangzavart. Egyértelmű volt, mindenki mondani akarja a másiknak a tegnapok megélt történéseit. Most viszont csak négyen voltak. Négyen az összeesküvők. Nem is! Inkább így lesz helyesebb. Négyen a szövetkezők, a szándékosan meg nem meghívott ötödikért.
Ekkor folytatta a kis cserfes, bár mindegyikőjük tudta hazudik kicsit az elején.
- Fiaként szerette anyánk Jóskát és Gézát is. Mindig ezt érezte, csak nem merte hangoztatni. Az öcsénk meg a harmadik. A cigányasszony meg le van tojva a jóslatával együtt! Ne adjuk fel! Neki még dolga van közöttünk. Minden mozgathatót meg kell mozdítanunk! S letette a hozott szert és a pénzt az asztalra. Hiszen az előzőnap hallottak a fülében voltak, még akkor is.
- Minden segítséget elfogadok, de pénzem az nincs.
Aztán ma elárulta a lányának, mindkét melle feszes, és érzi őket, hogy ott vannak, olyan fura lett azóta. Semmi se olyan, mint előtte volt.
- Mióta van ez az érzésed? - kérdezett a lánya rémülten vissza.
- Hát, mióta megtudtam. Olyan órára rá, már jelentkezett minden tünet.
- Ez pszichoszomatikus jelenség.
- Remélem is nagyon-nagyon!
Szeretem én Brahmsot?
Számomra érdekes, mert a zenével hadilábon állok, no de ezt, ezt eddig nem sejtette a zene. Nem tudok kottát olvasni, nem a Kodály módszer szerint nevelkedtem, nem lódítok, amikor azt állítom magamról, hogy botfülem van, minimális a hallásom. Ah! Nem süket vagyok! Csak nem tudom melyik a bariton, mikortól van az alt. Basszus, és miért nem más már? Hol kezdődik a Heavy metal, miben tér el a Rocktól, és a népzene mitől tud annyira jellegzetes lenni? A blues és a country miért vonz? A komoly mitől komoly, - holott lelkem megnyugtatja, a komolysága teszi ezt velem? A könnyűt meg nehéznek vélem oly sokszor. A musical se kutya számomra, Hair, de formás a faja! Klasszikus szóval mondva, ezer dolgot nem tudok, amit a zenéről illene már tudnom. Így, ezek nem ismeretében írok a zenei ízlésemről.
Van egy férfi, azaz csak a hangja...imádom ezt a számát 93 óta...
Meat Loaf : I'd Do Anything For Love
Meg egy másik...tőle sokkal több számot szívesen hallgatok...
Carlos Santana- EUROPA
Őt sem felejtem ki, mert elolvadok, amikor megszólal, és ahogyan hozzá mozog...
REM Everybody Hurts
Majd legyen egy örök kedvenc, sokan tudjuk miért...
Koncz Zsuzsa - Ha én rózsa volnék
S, ne legyen ötödik, mert az ötödik vegyes egyveleg...
S, szeretem Paganini ördögi hegedűjátékát.
Vivaldi négy évszakát, mind.
Bizet Carmenját. Különösen a Habanéra betétdalt.
S, tudom kik az ötök. A fülemmel tovább nem "vacakolok".
S, a lényeg a végére még, ha tehetném, a nappalimban lenne egy zongorám. Miért? Mielőtt bárki megkérdezné, felelek. Csak, mert nagyon szeretném!
Szeretem Én Brahmsot?
Philip Van der Besht jobban.
Paula voltam, azaz alternatív Ilcsi.
Rák
- Emlékszel? Anyu is itt volt. Hozzuk magunkhoz Anyud is haza, felépül majd lassan, és utána mehet a megszokott fészkébe. - mondta urának az asszonyka. Ennek meg olyan bő négy éve. Viszont az anyós nem épült fel. Sőt! Pelenkázni is kellett és etetni, kommunikálni is képtelenség volt már vele. Közben az asszonyka is rákos lett. A férje nem változott semmit, miután megtudta. Minden ugyanúgy maradt, mint előtte sok-sok éve. Egy szombat reggeli napig. Mert azon a bizonyos szombaton gyökeresen megváltozott minden. Rosszul lett a férj és mentővel el kellett vitetni a kórházba. Hétfőn már az édesanyja is ott volt, csak ő az elfekvőben, a másik szárnyban. A menye intézte, tejhatalmilag. Morfiumot kapott a férj, kezelést - semmit.
- Jóra nem szabad számítani! - mondta a kezelőorvos a feleségnek, aki másnap reggel majd befekszik a saját műtétjére egy távolabbi kórházba.
Beszéltem telefonon az asszonykával. Azt mondja egy kő esett le a szívéről, miután elment a mentő, nekiállt sikálni a lakást. Takarított olyan erővel, mint rég már. A természet is besegített, hiszen fújt a szél, beszáradt mindene.
- Nincs húgy szag a lakásban. Érted!? Nem érzem a húgyszagot sehol. - majd folytatta. - Voltam bent Károlynál is, kérdezte mit tegyen, ha az oldalán akarják kivezetni a székletét majd? - mondtam neki, hogy ezt neked kell eldöntened. Nem is tudtam igazán arra figyelni, amit mondott, csak az járt a fejemben és annyira meg szerettem volna tőle kérdezni:
- Miért nem tisztelt engem soha?
- Eszedbe ne jusson ilyet tenni! A morfiumtól félre beszélhet. Ami elmúlt, arra semmi mentség nincs! - vágok szavába illetlenül, hiszen részese voltam sok-sok értelmetlen vitának rég, - így tudtam mit beszélek.
Szerda reggel megműtötték az asszonyt sikeresen, következő héten már otthon is volt. Pár napra rá a férjét is kiengedték, "otthon akarok meghalni" alapon. Harmadik napja voltak ketten otthon, amikor is jött az értesítés, a mama meghalt a kórházban. Elvitte a rák. Kettő hétre rá a fiát is. (Azóta megy is a beszéd a faluban, hogy elvitte magával a kisfiát.)
Eltemette az anyósát, majd urát és parancsolóját az asszonyka. Ő maga meg már gyógyulófélben. Jó a közérzete, a körülményekhez képest. Minden szövettani eredménye: Negatív. Volna kedvem a kórlapján egy okozati tényezőt áthúzni. Melyiket? Melyiket? Hát azt a szót, hogy STRESSZ.
Ui.: Sokszor az élet olyat produkál, hogy azt emberi elme, fel sem tudja hirtelen fogni, s gondolja, mindez csak mese. Holott ez is csak egy hétköznapi történet. Egy, a több millió közül.
3 x 8 az huszonnégy lenne?
Negyven évesen se lett jelentősen könnyebb. Munka, gyerekek, akik kamaszodtak, nőttek. Jegyzem meg halkan, ezerszer jutott eszembe anyám, aki mindig is mondta, kisgyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. Akkor tanultam, ma már mindezt jól tudom. Bizonyára valamit nagyon rosszul csináltam, pedig a mi szemetesünkre nincs is belevésve a nevem. Jól van, nem panaszkodom, de akkor is ma már mindent másképp csinálnék. Nem vállalnám magamra az összes házimunkát. A lányom, mióta külön életet él, nekem csak nehezebb lett. Bár rengeteg gépet kaptam tőle ajándékba, melyeket szívesen is használok. Könnyítik a mindennapjaim. Csak néha elgondolom, milyen jó lenne hazajönni néha arra, hogy valaki megterítve vár egyszer engem is.
Ui.: Pár éve nagy változást vittem véghez. Valami hatására besokalltam. Ha kedden a lépcsőre leejt valamelyik férfi valamit, és hajlás után azt egyik sem veszi fel, (mert ugyebár azért le kell hajolni) képes vagyok szombatig átlépni. Hetente egyszer a lépcsőé vagyok. Többet nem. Reagálása erre az volt a férjemnek: - Igénytelen lettem. Szerintem meg ötvenfelé, illene magunk után rendet rakni. Csak nem állhatok ott a WC-mellett mindig és törlök életem végéig! Vagy az lenne a normális?
Gondoltam, ha én nem változtatok, akkor minden a nyakamon marad, míg élek. Jobb későn, mint soha. Így lettem én tejhatalmilag és önszántamból kényelmes háziasszony.