54 évesen

Képzelt riport egy nem amerikai és nem is popíróval...

- Kezét csókolom! ( Nem is rossz nő még. A hangja alapján ramatyabbnak véltem.)

- Üdvözlöm! ( Most leszek rosszul az izgalomtól. Izgulok nagyon.)

- Köszönöm, hogy elfogadta a meghívásom. Szeretnék írni önről a megyei újságba! Igyekszem nem feltartani, - hiszen, mint az köztudott, - szoros időbeosztásban él. Természetesen csak a jóváhagyása után jelenik meg a cikk, átküldöm majd e-mailben, amikor kész vagyok vele. Így megfelel önnek? (Na! Lenyomtam a sablon szövegem. Ha nemet mond, letegezem, és itt hagyom a francba. Csak a rohadt pénz ne kellene annyira.)

- Köszönöm. Persze. ( Ha most itt hagy a fenében, simán elvágódom. Normális dolog ez, hogy ennyire hevesen lüktet a mellkasomban valami?)

- Ez evidens asszonyom. Hogyan szólíthatom? ( Tök normálisnak tűnik. Asszonyom? Egy ilyen bigének? Teljesen kiment a fejemből mennyi idős.)

- Ilona a keresztnevem. ( Ha tudnád, mennyire nem szeretem. Az Ilka az más, Apám szólított mindig így, de erről nem beszélek akárkinek. Neked se fogok, te ficsúr.)

- Hogyan szabad szólítanom? ( Vazzeg! De tegeznélek!)

- Önre bízom uram. (Hogyan? Hogyan? Mindegy. Csak ne tegezz! Attól felfordul a gyomrom, ha egy idegen teszi velem. Még el sem kezdtük, és én szívem szerint már mennék el innen. Olyan kínos ez az egész számomra. Velem nem készítettek riportot még soha.)

- Parancsoljon. Foglaljon helyet Ilona asszony! ( Erre nem számítottam, hogy ilyen nehéz napom lesz ma. Zavar a szeme ennek a nőnek. Megigéz, ahogy rám pillant.)

- Elkezdjük? ( Biztosan remeg a hangom, de legalább már ülök. Az a rohadt cipő is nyomja a tyúkszemem. Tudtam, hogy valamit elfelejtek, mert örökké kapkodok.)

- Tudomásom szerint ön nem itt született, és nem is a környéken. Mesélne erről valamit bővebben? ( Okos dolog ez a diktafon. Régen körmöltem, most meg közben nézhetem az arcát, a szemei csillogását, ahogy mesél...ez tök jó.)

- Jók az értesülései. Az Alföldön éltem. ( Jók az értesülései. Törökszentmiklóson születtem. Tiszatenyőn éltem. Ezek a települések Szolnok szomszédságában helyezkednek el. 1974. május 6.-án érkeztem Balatonfüredre, azóta élek itt. S voltam akkor mindössze 15 és fél esztendős. Tudja, erről azt gondolom, egy beteg szárnyas gólya hozhatott a Földre. Elfáradt, és a legközelebbi kéménybe pottyantott. Én ezt korrigáltam, amikor elhagytam a szülői házat olyan fiatalon. A kéménnyel semmi gondom, csak a településsel. Kevés volt nekem, amit nyújtani tudott.)

- Az írással mikor kezdett el foglalkozni? ( Nem egy bőbeszédű fehérnép, ha most mond egy évszámot, lehidalok.)

- 2007-2008-ra tehető. ( Nem fogom elmesélni, hogy mindig is szerettem volna, de nem fért bele a mindennapjaimban. Nekem dolgozni kellett. Lopva olvastam mióta az eszem tudom. Majd pont elmesélem ennek az idegennek, amikor a dunna alatt elemlámpával is azt tettem. Istenem! Ezer éve már annak is. Ma más, ma már kicsivel könnyebb ez. Gyorsan meg kell csinálnom a dolgom, aztán jöhetnek a betűk. Vegyesen. Magánhangzókkal vegyítve a mássalhangzók. Egy-két ékezet ide vagy oda és ennyire egyszerű az egész. Vagy, ahogy szoktam leginkább mondani: - Írásjelekkel vegyített betűk halmaza.)

- Mit érez, amikor befejez egy novellát? ( Ha az feleli jó érzés, esküszöm, tökön szúrom magam.)

- Jó. Jó érzéssel tölt el. ( Mire vagy kíváncsi? Számomra ez idegen érzés, hogy valakit érdekel, mikor mit érzek. Nem vagyok hozzászokva ahhoz sem, hogy megkérdezzék, hogy vagyok, mert nekem ez sem adatott meg. Kikívánkozik belőlem az érzés, de nincs kinek elmondanom. Azért szoktam csak írni. Pótcselekvés. Érted te faszkalap?)

- Tervei? Vágyai? Tervezi, hogy könyvben megjelenteti a műveit? ( Gyorsan hadarj el egy tagadó szót, aztán kész is vagyok tőled totál.)

- Nem. Nem tervezek ilyesmit. ( Tudod, mit szeretnék? Tudod, mire vágyom igazán? Valahol egy teremben, ami lehetne olyan ötven-hatvan négyzetméteres, majd a hátsó ajtón előre sétálnék az emberekkel megtöltött székek mellett, akik rendezett sorokban ülnek, halkan beszélgetve várnák az előadóest kezdetét, és leülnék egy kellemes hangú hölgy mellé, aki a későbbiekben felolvasná néhány írásom. Előtte nagyon röviden váltanánk persze pár szót. De csak röviden! Ezt mondjam el? Ezt? Ezt soha. Bennem marad, mert titkos vágy. Erről te öcsém nem írsz soha!)

- Bocsásson meg, de írásait olvasván meglep most a szűkszavúsága. Rossz időpontot választottam talán az interjúhoz? Azt hallottam beszédes típus. Folyamatosan tud hosszadalmasan beszélni is, - úgymond, - levegővétel nélkül. ( Vazzeg! Ez nem szűkszavúság, nem szerénység, ez súrolja nálam a lécet kisanyám. Milyen pimaszul tud nézni ez a nő. Eszem megáll!)

- Ez így igaz. ( Kivéve, amikor alszom. Olyankor soha nem beszélek. Sőt! A fogam se kocogtatom már régóta. Az idegi alapon volt. Gyűlöltem, hogy hülyének véltek, de mióta én én lehetek, ez is megoldódott. Már soha többé nem kocogtatom.)

- Nem értem. Rossz az időpont, vagy nem megfelelően informálódtam? (Megzavar agyilag teljesen ez a nőszemély.)

- Elnézést. ( Jaj! Csak össze ne roppanjon itt nekem! Mostanában az emberek többsége csak úgy fogja magát és összeroppan. Ezek nem is emberek. Csak úgy lettek és vannak még.)

- Felel vagy nem?
- Mire?
- Hát a kérdéseimre!
- Kérdezzen!
- Milyen nap van ma?

- Ma? Ma péntek van. Péntek. Volt már ilyen máskor is, hogy péntekre esett. Arra tisztán emlékszem, hogy akkor is az volt. Péntek és ősz is egyben. Pontosan ugyanúgy, mint ma is. Tudja, nekem mindig akkor van. Csak ősszel. Akkor szokott. Meg lehet ám azt szokni. Beleszokik az ember ennyi esztendő után. Visszatérve arra az őszi péntekre, akkor voltam talán életemben a legboldogabb. Vagy előző este? Vagy évekre rá? Magam sem tudom már. De azt tudom, hogy olyat kaptam azokban a napokban, amit sok nő még álmában sem remél. Azóta is sokat gondolok arra az estére. Kiszálltunk az autóból, és elküldte az SMS-t. Be sem kell csuknom a szemem, itt van előttem, ahogy ott áll és pötyögi be az adatokat. Csodáltam minden mozdulatát. A lépteit is kedveltem. Ma is a fülemben van. Kopp - kopp - kopp! Ilyen határozottan menni embert, mint ahogyan ő jött felém. Valami csoda volt számomra. Mielőtt bementünk az étterembe, ott a parkolóban átadta az ajándékát is. Nem hordom igazán, de sokszor előveszem, megsimogatom néha, olykor belenyomom az arcom, jó mélyen szippantok párat, majd elkezd kaparni a torkom és visszahajtogatom a fiókom mélyére. Ha lehetne, talán bele is harapnék! Amikor egyedül vagyok, csak akkor teszem ezt. Ezekhez nem kell tanú. Tudja, sok dolog van, amit az ember nem tesz mások előtt. Emlékezni is csak egyedül szabad. Olyankor én kizárom a közvetlen környezetem, megszűnik minden körülöttem. Értem ez alatt a teret és az időt, a tárgyakat és még a hangokat is. Ma is itt van a teste illata az orromban, érzem érintését a bőrömön még mindig. Kegyetlenül szeretem ezt az embert. Még ma is. Ennyi esztendő elteltével is. Bizony! Hozzám rajta kívül senki nem volt jó igazán és neki köszönhetem azt is...

- Micsoda? Miről beszél?

- A születésnapomról mindössze. Ma vagyok 54 éves még csak. ......Elnézést. Mennem kell. Majd máskor, majd talán egyszer folytatjuk. Most írnom kell. Jön az ihlet. Viszontlátásra!

 - Kezét csókolom és köszönöm. ( Én kérek elnézést!) - Isten éltessen!       (Úgy se hallja már! Sűrű apró lépteivel törékeny teste eltűnt.) 

Ima... ma

Nem kulcsolom össze a kezeim, mert nem szoktam. Idegen lenne a mozdulat tőlem. Csak gondolatban fohászkodom hozzád, és valójában teljesen mindegy hogyan hívnak, de ha vagy, ha létezel, egyáltalán:- akkor most nagyon figyelj rám!
Nem szóltam, amikor hiányosságokkal engedtél az emberek közé. Sokszor aludtam el sírva gyermekként amiatt a rohadt, kimondhatatlannak tűnő s betű miatt. Megsajnáltál vagy láttad kitartó munkám? Már teljesen mindegy, mert rajtam kívül a kutyának sem jelent ma már semmit.
Nem szóltam, amikor megmérgezted a szerelem érzését bennem. Elvetted tőlem Őt olyan fiatalon. Hagytál szenvedve zokogni. Ott a sarokban nyüszítettem, mint valami kivert kutya. Érte és egyedül.
Nem szóltam, amikor saját döntésem után a nehéz napokkal kellett megküzdenem. Mindvégig emelt fővel tettem a dolgom. Sőt! Később egy másikat is bevállaltam. Sokszor volt kilátástalanul nehéz, de egyszer sem kértelek, hogy segíts.
Nem szóltam, amikor félórát adtál a boldogságra és utána nyolc évet a megemésztésre. Ma is védtem, s ha nem is igazán őt, - mert Ő magasról tesz az egészre, - magamnak kellett, a lelkem miatt.
Nem szóltam akkor sem, amikor elvitted Őt. Hónapokig álmatlanul fetrengtem éjszakákonként. Képtelen voltam feldolgozni, hogy nincs. Vádoltam mindenkit, aki élt és mozgott, de te eszembe sem jutottál, hiszen 20 évesen ki figyel még rád.
Nem szóltam, azért sem amikor megfosztottál tőlük. Sőt! Sok évre rá, magamnak azzal magyaráztam: - Mindössze döntöttél helyettem. Igaz, engem meg sem kérdeztél. Másodszorra majd belehaltam, azt is csak én tudom, én éreztem.
Nem szólítanálak meg, ha nem érezném ma különösen gyengének magam. Tudod, jött a hír és elhagyott hirtelen az erőm is. Azóta zavaros minden a fejemben. Könyörögve kérlek, csak most az egyszer a tömegben nézz át felette  és hagyd még itt nekem! Engedd meg azt a pár évet, amiről legutóbb szót váltottam vele! Tudod, nekem csak Ő van. Őt nem pótolhatja senki. Bár keveset találkozunk, de akkor is szükségem van rá. Olyan egyszerű teremtés és sokkal büszkébb is, mint én, így tőle ne várj kérést. Most tolmácsolom  hát helyette a szavakat. Tégy úgy, ahogy gondolod, vagy, ahogy az előírásodnak megfelel! Mit bánom én mit teszel! De egyre jól figyelj! Hozzá ne merészelj nyúlni, azzal a céllal, hogy magaddal viszed! Ostobaságot ne kövess el! El a kezekkel az én Édesanyámtól!
 

53 évesen

Ilyen nincs. Ez nem is velem történik. Hihetetlen. Mit kellene éreznem? Mit nem érzek, amit mások ilyenkor szoktak, amit kellene, illene, talán? De én meg nem teszem. Én, én vagyok, s ha nem tetszem, hát fess magadnak szebbet!!!

1. Hálás vagyok érte, hogy édesanyám él, hogy én a lánya vagyok, hogy vele tölthettem idén pár feledhetetlen napot. ( Akkor is ledózerolnám a szülői házat, és építenék neki egy palotát, hiszen megérdemelné.)

2. Megnőttek a porontyaim, nem kell naponta arra gondolnom, hogy betettem-e, elvitte-e, megtanulta-e, odaért-e? Semmi ilyen kötelezettség. ( Van helyette sokkal másabb aggodalom.)

3. Az unokámnak sincs már pelusa, kész hölgy lett. ( Jó, minap annyira felbosszantott, azt hittem kinyuvasztom, hatszor hozott vissza álomországból, mert akaratos. Tiszta nagyanyja.)

4. A munkám is a kisujjaimban, - nem csoda - hiszen tizennyolcadik éve állok a pult mögött. ( De még egy pasit sem vittem hátra a raktárba ökölharcra, - „Akkor most kinek is volt igaza?” – alapon.)

5. Rég nem mérem dekára a hozzávalókat sütéskor sem már. ( Kivételt képez a tegnap délutáni baklava. Istenem! Csak ne valljak szégyent vele, ha majd kínálom!)

6. Nem pótcselekvés számomra az írás. ( Szívem szerint mindennap csak azt tenném, amikor épp nem olvasok.)

7. Változatlanul nem tartom be, hogy soha nem politizálok. Olykor elkap a hév, és vallom a nézeteim, melyek liberálisak. ( Rohadjon el az összes befőttje, aki hasznot húz a pozíciójából.)

8. Még mindig nem tudom elképzelni magamról, hogy vasárnap reggelente elsétáljak a templomba. ( Nem méltatsz reá, hogy higgyek benned. Csak magamra számíthatok örökké. Miért?)

9. Sokat változtam az utóbbi esztendőben. ( Valójában az egész életem egy NAGY változás. Viszont az idei, az lényegesebb elemeket produkált.)

10. Megkedveltem a sportot. ( Én. Én, aki sakkozni sem tud. Az sok nekem. Annyi az egyforma alacsony alak ott az elején. A királynő viszont bejön.)

11. A vérnyomásom tökéletes, a vércukorszintem és a PH értékem is. Étvágyammal, vizelettel-széklettel semmi gond. ( A háziorvosom meg nézzen maszek meló után!)

12. Jól érzem magam a bőrömben. ( Jogos is. Hiszen még csak 53 éves vagyok ma, és 35-nek érzem magam … OLYKOR… bizonyos alkalmakkor, amikor…. tintahiány… :P )

Edit emlékére

Jövő héten hívlak - írtad október 22.-én és erre november 1-én elmentél. Örökre.
Emlékszem a hangodra, a testtartásodra, a szavaidra. Arra a pillanatra, amikor életemben először láttalak. 1983. február 15.-én reggel nyolc óra körül. Én az ágyban feküdtem, állig betakarózva, fáradt voltam, nyúzott és fáztam is nagyon. Halk duruzsolás folyt a kórteremben, míg be nem léptél. Mondatodra csend lett, csak én feleltem rá halkan. Hatalmas-édes terhed elől, kezed kissé a csípődön, s jellegzetes hangodon megszólaltál.
- Hallottátok? Reggel egy hülye nő megszült itt a kórház udvarán a mentőben ?
- Tudom, én voltam az, nem bírtam visszatartani.
De akkor már mindketten nevettünk, tekintetünk úgy találkozott legelőször, mint akik egymásra éreznek, egy húron pendülnek ezentúl.
Amikor már te is életet adtál fiadnak, együtt jártunk ki cigizni. Elbújtunk a folyosón, s nagyokat beszélgettünk.
Majd valamikor később abba a házba költöztetek, ahol mi laktunk. Évekig éltünk azonos lakcím alatt. Mi a magasföldszinten, ti az elsőn. Oda született a lányod  már, azt hiszem. Vagy akkor már megvolt Eszter is, amikor beköltöztetek Füredre? Látod! Összekuszálódtak az emlékeim. Persze, hogy meg volt. Majd mi elköltöztünk, de az ismeretség maradt. Az utóbbi években hallottam férjedtől, hogy elváltatok. Amikor új pároddal megjelentél, megértettelek. Szavak nélkül is értettem mindent. A szemed elárulta, hogy olyat kapsz, amiről egyesek csak olvasnak. Neked nem kellett könyvekbe lapoznod érte, hogy tudd, létezik olyan is. Te megélted a csodát. Vele. Egyszer beszélgettünk a gyerekekről is, a fiúkról, akik majd egyszerre születtek, s te elsóhajtottad egy vágyad közben. Nem örülnél neki, ha Dél-Afrikába kellene utaznod azért majd, hogy lásd az unokád. Ez ma jutott eszembe, amikor arra gondoltam, már csak fotóról fognak ismerni az unokáid. Meg a gyermekeid által elmondottakból.
Pénteken délután ismét programot csináltál számomra. Azért mondom, hogy ismét, mert a múltkor szombaton is, amit még meg is köszöntél. De, mint említettem is, s mondom most is, bár ne kellett volna mennem! Akkor láttam sok-sok év után a lányod. A hangját még nem is hallottam előzőleg. Meglepett minden, mert én még a duci kis Eszterre emlékeztem. Megható volt látni, hallani. Tudod mikor voltam én a Fehér Templomban? Most életemben másodszorra. Először 1988-ban, amikor Misi, a kollégám az OTP-nél megnősült. Meg sem fordult a fejemben, azon a szombaton, hogy hamarosan elmész. Én annyira bíztam, hittem benned. Emlékszel? Jeleztem is neked, lassan készülődöm, és megyek a koncertre.
Edit! Számodra ennyi volt megírva, ennyi volt az élet. Haragszom akkor is rád, mert fájdalmat okozol nem léteddel.
Pénteken délután elmegyek a búcsúztatásodra majd. Nem csináltatok hatalmas koszorút, kigondolom addig mit viszek, milyen virágot. A gondolataimban, a szívemben megőrizlek, míg vagyok.

Ui.: Kérlek! Ne haragudj meg rám, de nem tudok sírni. Én már rég nem tudok. Dühöt érzek és fájdalmat csak. Sajnálom, hogy számodra már nem létezik a holnap.

Tné  Tuska Edit     

A temetés napján

Na, jól van. Túléltem. Legutóbb Szilvi temetésén voltam Tomajon. Ő kolléganőm volt a bérelszámoláson, még a Hungar Hotels-nál. Magam miatt mentem el akkor is. A lelki békém miatt. Annak már 15 éve is van. Ha nem több. Az a katolikus szertartás szerint zajlott. Ma is emlékszem a pap mit mondott.  
- Imádkozzunk testvéreim azért, aki legközelebb megy el közülünk! Napszemüvegem alól elkezdtem pásztázni a beesett arcúakat. Morbid volt számomra ez a mondat. Pedig ez szokás, azt mondták. Megnyugodtam, hogy nem vagyok katolikus. Téged a református szertartás szerint búcsúztattak. Pillanatra bevillant Apám temetése is. Milyen fiatal voltam akkor még... mint a lányod most. Rám köszönt amúgy egy csókolómmal. De csak a szememmel jeleztem vissza. Nem volt nekem erőm hangot kiadni sem. Jó, hogy ott álltam meg, ahol. Elgyengült a lábam és megtámaszkodtam szégyenszemre. De ügyesen, olyan észrevehetetlenül. Ugyanabba a csapdába ma is beleestem, mint egykoron. Most a testvéred egyik mozdulata emlékeztetett rád. Annyira olyan volt, mint te szoktál. Anyud végig istápolta a szertartás alatt. Én azt el nem tudom képzelni se, mit érezhetett szegény. Temetni gyermeket. Szörnyű. A fiad sok éve nem láttam már, de megismertem. Gondoltam, hogy B ott lesz. Szigorúan ült, míg nem jött anyja. De! Eljött. Ott volt. Utána átadta a helyét az anyjának s beállt az ülő fiatok mögé. Életed értelme méltón búcsúzott tőled.
Ha bárki is, mert volna kételkedni ennek a férfinak az érzelmeiben, most tanúbizonyságot kaphatott. Nincs ilyen, vagy gondolni sem illik ilyet, de én irigyeltelek kicsit. Ezerszer bevillant a  mondatod. - Nyomorultul érzem magam, de boldogan.
Maga a szertartás inkább tanári, magyar tanári pályádra fektetett hangsúlyt. Nem éreztem méltónak a búcsúztatást hozzád. Keveselltem, többet, mást érdemeltél volna. Ez az én véleményem. Nem számoltam meg, de voltunk vagy háromszázan, de lehet jóval többen. Sok-sok diákod is. Nem emeltem fel a tekintetem csak egy pillanatra. Nem akartam tudni, ki jött el és kivel,  mit vett fel, mi van a kezében.
Megható volt a papi ének után a tömegből hátulról felhangzó trombitaszó. De tartottam magam még mindig. A Nap elől minden felhő elvonult, míg a hantolás folyt. Micsoda koreográfia! Rendelni sem lehetett volna. Közben is viaskodtam a torkomban zajló kaparó érzéssel. Majd a kereszted mellet láttam egy kis hézagot, ahova beállíthattam az én fekete szalaggal megkötözött rózsáim. Ahogy odatettem azonnal jöttem is. Egyszerűn a lábaim hoztak el onnan. Senki sem látta a szemem. Szégyelltem volna. Nem kellett hozzá zsebkendő, a kezemmel elhúztam. Csak elhomályosult picit minden. Amúgy sem terveztem odamenni senkihez.  Amikor nem mondhatom ki, amit gondolok, akkor miért szólalnék már meg? Értelme? Düh és méreg kevergett bennem, mert nem lett volna szabad még menned.
Megerősített ez a mai nap azon hitembe, nem akarok majd semmiféle ceremóniát, ha mennem kell. Maradok az eredeti verziómnál. Hamvasztás és időben a legközelebb eső szombat délután, arról a hídról, abba a folyóba.
Edit! Elengedlek. Az élet megy tovább. Azt mondják, a Pokolban van a legjobb társaság…

52 évesen

Hihetetlen. Egyszerűen nem akarom elhinni. Emlékszem kislánykoromban mennyire vártam a 42. évemet, de azt is azért, mert a hatvanas években messzinek, elérhetetlennek tűnt 2000. Most meg már tízzel túl is léptük! Nem érzem a korom. Nem azért, mert nem annyi vagyok, hanem...szóval nem tudom miért, de nem, ennyit nem.
Ma nem úgy történt a köszönés, mint sok éve már. Igen! Én sok éve megköszönöm édesanyámnak ezen a napon, hogy életet adott. Idén a nővérem tolmácsolt inkább a telefonban. Anyu 91 éves volt a nyáron. Kicsit romlik a hallása. Bár keveset azért beszélgettünk mi is. Ezért a kevésért is hálás vagyok a sorsnak. Kész őrület, de 52 évesen vetődött fel bennem, hogy a fészkes fenébe maradtam én életben? Menet közben születtem meg, félúton a ház és a szülészet közt. Azt mondja ma Anyu, még 20 percre volt a kórház. Nem sírtam addig. Apu nézegette, élek-e még. A kórházban történt meg minden ellátás. Ennek utána kell néznem tüzetesebben! 48 évem van rá.
52. Hmmm. Mennyivel kerekdedebb, mint az egy volt... ennek a kettesnek tartása van, kiállása. Ez a kettes kezd hasonlítani hozzám. Maradjon egy évig. Semmi gond, csak győzködöm, szoktatom itt magam a gondolathoz, hátha valaki megkérdezi tőlem egyszer, mennyi idős vagyok. Csak el ne tévesszem! Véletlenül, nehogy 25-öt mondjak. Na, jó! Bevallom. 42 - nek érzem. Vagy isten tudja! De ilyen soknak nem. Miért is sokallom? Nem is olyan sok még. Meg azért azt se feledjük, amit minap említettem valakinek. Szerencsés vagyok. Valamiért nagyon az. Lehetne O lábam, vagy ráncos a bőröm, meg túl lehetnék műtéteken, vagy bármi. Jó! Vannak gondjaim, de minap is, amikor meghalt 38 évesen egy ismerős, nekem aznap a legnagyobb problémám az volt, hogy letört a kezemen az egyik köröm. Minden nézőpont kérdése. A korom is.

 

T-ről ("dicsekvés")

T majd 20 évvel idősebb és másnemű, mint én, netes barátom' ötödik esztendeje már.

Nem kell megerőltetnem az agyam, hogy emlékezzek a megismerkedésünkre. Egy közösségi portálon váltottunk pár szót nyilvánosan, majd privátban küldött egy-két normális dolgot, (..., mert vannak nem normálisak is!), valahogy elkezdünk kölcsönösen írogatni egymásnak, majd olyan évre rá, küldött egy meghívót. No, nem számomra, hogy menjek el, csak tudósított a programjáról. Viszont a neve alatt satírozással valamit eltüntetett. Gondoltam nem akarja, hogy tudomásom legyen róla. Persze kicsit bosszantott. Mit nem akarhat, miről nem szabad tudnom, mi az a nagy titok? Nem. Igazán nem női, inkább az emberi kíváncsiság hajtott. Majd arra gondoltam: - jogos. Hiszen Én sem mondtam el még mindent magamról százszázalékosan. Egy napon meghívott egy közösségi oldalra, ahol a blogja található. Nem létszámnövelés céljából tette. Ott elkezdtem írogatni, és méltatta megjelent dolgaim, (Plasztikusak az írásaid. - említette.) és haragudott magára, miért nem előbb tette már a meghívást. Lubickoltam a népszerűségben, mert eléggé a béka popsija alatt voltam épp akkoriban. Visszatekintve ismeretségünkre, velem Ő eddig csak jót tett. Büszke vagyok rá, hogy van számomra, - bár nem kedveli, ha mondom, - de én még tőle csak tanultam. Nem apáskodik felettem, nem nőnek érzem magam mellette, egy dolgot érzek, amikor gondolatainkat kölcsönösen megosztjuk egymással, olyan EMBERI az egész.
Két éve hallottam a hangját is.
Nem merem megmondani neki, hogy mázlista valahol. Az is. Ha én a szomszédja lennék, rég elüldöztem volna a jelenlétemmel. A nyakán lógnék örökké.. ;-)
Jó lenne egyszer kezet fogni vele... vagy megölelni! Szeretném.

Lapozz!

Nyitott könyv vagyok.

Ha most itt ülnél velem és beszélgethetnénk, akkor mindent elmesélnék neked. Megosztanám veled az összes átélt eseményt, amire emlékszem a múltamból, amiről nem igazán szoktam beszélni, mert ezek az én kis féltve őrzött titkaim.


Mindig százforintost adott anyám. Azzal mentem a boltba. 3,60 volt a kenyér, a kristálycukor 9,20, a főzőkolbászra nem emlékezem már. Holott azt sokat vettem. Másra nem tellett. Mindig úgy gazdálkodtam, hogy 1,70 maradjon. Annyiba került a bambi. Csatos üvegben, sárga, vagy piros volt a színe. Az ízéről már nincs emlékképem. A betétdíjat nem tudtam, mert a boltos néni ismert, és tisztában volt vele ez a mezítlábas kislány, majd leül a bolt lépcsőjére és megissza helyben. Becsaptam midig anyut. Hazudtam neki. Soha nem tudta volna meg, ha egy napon, amikor már negyven éves is voltam, mindezt el nem árulom. Lelkem könnyítésének szántam. Ő tiltakozott beismerő vallomásom ellen. Majd elárulta:
- Mindig is tudtam, az első perctől kezdve. Ezáltal tanultad meg a beosztás, gazdálkodás értelmét egy életre.

Orosz nyelvet tanultam még. Az volt kötelező akkor. Nem szerettem. Hiába leveleztem Szaszmojlenkó Jubával, és küldött nekem kopejkát is. Mindettől függetlenül nem szerettem a nyelvtörős, értelmetlen szavakat. Egy dolgozatíráskor annyira izgultam, ideges voltam, hogy a puska lapom bent felejtettem a dolgozatfüzetben. Erre akkor jöttem rá, amikor kerestem a lapot, amit vissza szerettem volna a könyvbe ragasztani. Nem volt. Egy hétig izgultam. Addig tartott a javítás a tanárnőnek. Rá huszon évre az osztálytalálkozón bevallottam neki. Nem értette miről beszélek, mert addigra elitta az eszét teljesen. Sajnáltam magam miatta. Ő volt az én egykori tanárom, tanítóm.

Románc volt a márkája az első elszívott cigarettámnak. Hátul az ólak legvégén, a kertben gyújtottam meg. Loptam. A kredenc sarkán volt. Apu mindig ott tartotta a cigarettáját. Köhögtem, de végig szívtam. Mielőtt meghalt apám, én gyújtottam meg neki a legutolsó cigarettát. Az fecske volt. Erre tisztán emlékezem. A méltóságomat apámtól örököltem. Senki, soha, semmilyen körülmények között sem foszthat meg ettől az érzéstől.

Hallgatóztam. A külső gangon az ablak előtt, 13 évesen. Kint a nővérem tartott élménybeszámolót az előző esti báli élményeiről. Halkan mesélt, hogy anyám, aki gardedámonként kísérte őt - abban a szép rózsaszín ruhába, ami nekem sose volt,- ne hallja meg.
- S, amikor táncoltunk, néha a mellem megérintette a mellkasát. Olyan jó érzés volt!!!
Mindenki sóhajtott egy nagyot a hallgatóságból. Én a legnagyobbat. Bent. Lebuktam. Elzavartak, mint mindig, és most jobban figyelve rám, elbújtak. Másnap labdázni mentem. Kerestem az alkalmat, hogy a mellemnek látszó, akármi, kezdemény hozzád érjen. Nem jött össze. Belepirulok még ma is, ha eszembe jut.

Majdnem loptam egy citromot. Akkor már szinte napok óta nem laktam jó. Nem volt hűtőszekrényem se, így mindennap mentem tejért a boltba. Szeretted, és a teát is. Magammal nem igazán törődtem, mert már nem szoptattalak. Úgy volt az üzlet berendezése, hogy megtehettem volna. Néztem is a citromot nagyon. Már majdnem megérintettem melyik legyen. Te a babakocsiban voltál. Kezem a levegőbe, és nem mozdult tovább. Érdekes érzés kerített hatalmába. Egy pillantás vetettem rád, kis dundi arcocskádra, nagy csodálkozó szemeidre. Akkor arra gondoltam magamban:
- Hogy akarlak én tisztességre, és becsületre nevelni majd, ha így cselekszem?
Citrompótlót vettem. Csak annyi pénzem volt, csak arra tellett. Fizettem és egy soha nem múló érzéssel lettem gazdagabb. Nem beszélve arról, hogy megszerettem a majdnem kifejezést is...

Olyan húsz körüli volt a lányom, amikor elmeséltem neki részletesen, mint nő a nőnek, hogy történt az egész, a kapcsolat, melyből ő megszületett. Kint a kertben voltunk ketten egy délután. Ültünk egy asztalnál, melynek súlya sok kiló, megmozdítani se tudnám. Ezt az asztalt szerettem volna a fejére borítani, egy határozott mozdulattal egy teljes tized másodpercig. Miután meghallgatott csak annyit mondott:
- Valami nem stimmelt.
Ekkor éreztem a döntögetési kényszert a lelkemben. Néztem ki a fejemből mereven. Majd segített, ismervén tekintetem.
- Anya! Nem naiv voltál. Buta.

Négy éves lehettél talán akkor. A névnapodra egy doboz vízfestéket vettem, két ecsettel. Szeretted volna már tudni, mi lesz az ajándékod.
- Titok!- érveltem én. Majd szóltál, nem érted mit jelent a szó. Elmeséltem neked. Teltek a hetek, hónapok és tél lett. Abban az időben mindig szoknyában jártam, még télen is. Fázott a lában, a csizmában is, ezért titokzoknit használtam a nejlonharisnya fölé még. Egy téli reggelen épp öltözködtem, amikor megkérdezted, - látván a titokzokni felvételemet:
- Anyu! Az mi, amit a lábadra felvettél?
- Titokzokni.
Jelentettem ki határozottan, mit sem sejtve semmiről, különösen nem a nagy szójelentő beszélgetésünkről. Csak kis selymes hangodra lettem figyelmes, amikor megszólaltál csendesebben, mint előzőleg beszélgettünk:
- Jól van, Anyu! Nem mondom el senkinek. Becs szó.

Emlékszel? Kértem, hogy a zoknim maradhasson. Persze, mert fázott a lábam. Mondtam. De a valódi ok nem az volt. A bal lábamon van egy tyúkszem. Nem tudtam mi fog történni, én még ilyet nem tettem, és nem akartam, hogy ezt megtudd. Vigyáztam minden hibámra, hogy ki ne derüljön. Azt szerettem volna, ha tökéletesnek vélsz! Én még így nem szerettem soha senkit, mint téged. Nem akartalak elveszíteni egy ócska tyúkszem miatt. (....és ne mosolyogj most, mert megérzem, ha mosolyogsz!)


Ha most itt ülnél velem és beszélgethetnénk, akkor mindent elmesélnék neked. Nekem már nincsenek titkaim előtted. Megosztottam veled az összes átélt eseményt, amire emlékszem a múltamból, amiről nem igazán szoktam beszélni, mert ezek az én kis féltve őrzött mindennapjaim részei. Ne említs meg egyiket se, ha majd legközelebb találkozunk! Fájna, hogy nem tudsz titkot tartani.   

 Fekete chevrolet

Harminc éves lehettem. De az is lehet, csak huszonkilenc. Mindegy. Akörül voltam és ősz is, mármint évszakilag. A műszaki vizsga teljesen kínai volt. Az egészségügy se az igazi. A gyakorlathoz meg sok volt a négy kerék, mellettem egy idegennel.
Menjünk akkor szép sorjában!
Valamilyen vaskos könyvből tanultam meg, melyik tábla mit akar velem közölni. Magoltam. Később megleltem benne persze a logikát is. A közlekedési szabályokat ezerszer átnéztem, így könnyen ment, mikor mit kell tenni. A tanfolyamon én voltam a középmezőny, korilag. Voltak fiatalabbak és idősebbek is. Laci a magyar-székely fiú, Kati a nagymami, a másiknak nem jut eszembe a neve, de ő meg fiatalabb volt, mint én. Ja! Betti. Meg egy idősebb fiú, aki később megőrült. Sokat gyakoroltam, ha a lányom ráért, akkor kikérdeztettem magam. Egy ilyen alkalommal szólt rám a teraszon, kezében a könyvvel:
- Tanuló! Tanuló! Ön nem készült, csak tippel.
A lényeg, hogy elsőre sikerült a műszakim. Bár ott mocsok voltam kicsit, mert amikor végeztünk a teszttel, megkérdeztem az idősebb fiút, - akkor még nem volt őrült!
– Szerinted a porlasztó az anyósülés alatt van vagy hátrább?
Többek szerint én voltam az őrüléshez vezető úton az első csepp. Jól van, na, csak jópofa akartam lenni. Az arcát viszont soha nem feledem. Ja, és nem ott van ám! Mi? Mi? Hát a porlasztó.
Az egészségügyi kérdések meg siralmasak voltak. Különösen az egyikre emlékszem. Három lehetőség volt, hogy egy balesetnél felismerjem a holtat. Valami centimétert írt a fej és a test között. Őrültek. Mondtam is egyszer, - ismervén az akkori önmagam, - jobban járnak velem, ha balesetnél gázt adok, és nem akadályozom a mentést. Mesterséges légzést a mai napig sem tudok adni. Ez van.
Majd jött a gyakorlat. Egy hatalmas parkolóban volt az időpont megbeszélve az én kis oktatómmal. Nálam fiatalabb, vézna testalkatú, az a tipikus, sokáig kell néznem, ez meg mi akart lenni tekintettel. Átszálltam hozzá és potom félóráig magyarázta, hol a kormány, a műszerfalon mindent megmutatott, és a pedálokat is lent, a rádiót is, amit soha nem hallgattunk, hiszen ez másról szólt. Nem indulunk el soha már? Azt hittem így fog eltelni az első alkalom, hogy az ablaktörlőt kapcsolgatja. Aztán mégis beindíthattam a motort. Hazudnék, ha azt mondanám nem állt le soha. Igyekeztem, de izgultam is nagyon. Amikor lejárt az időm, gondoltam olyan szerencsétlen alak ez az oktató, segítek neki.
– Valami gáz lehet, mert a csomagtartó kinyílt és füstöl is.
Esküszöm minden élő szentre, életemben nem gondoltam, hogy egy motor hátul is lehet. Ismertem előzőleg már pár autót, no, de ilyet!? Eddig sem voltam szimpi neki, de ezzel csak tettem egy lapáttal rá. Majd a megyeszékhelyre is be kellett mennem többször a rutinpályára. Ott dőlt ki a liszt az:
– Asszonyom! Állítsa le motort! – mondatára egy alkalommal. Olyankor ültünk, mint egy hülye nő, ő meg a tudós. A végére megfejtettem ám mindent, majd mondom is. Valamit örökké magyarázott és közben csak telt az idő. Én meg fizettem. Egy alkalommal, akkor is ő kezdte!!!
– Asszonyom! Önnek az a gondja, hogy két lába van csak és lent meg három a pedál.
( - Anyád! – gondoltam, de mást mondtam.) A legközelebbi állítsa le a motornál már nem bírtam cérnával és kibukott:
- Ugye nem gondolja rólam, hogy annyira ramaty nőnek érezzem magam, hogy háromszáz forintot fizessek az ön orgánumáért?
Azóta se csapták rám úgy a ajtót. Én meg akkor az egyszer büdin jöttem meg a vezetésből. Mindent csináltam a rutinpályán. Tolattam, meg Y, meg 20 centire a padkától, meg két kocsi közé hátramenetben meg az összes többit.
Legközelebb kértem, egyszer szeretnék bemenni is, mert én mindig csak hazahozom a kocsit. Bájosan mindössze annyit felelt:
- Az ugyanaz az útvonal, csak a mellette lévő sáv és szembe jön.
(- Anyád! 2!)
Majd elérkezett a vizsga ideje. Hát nem sikerült. Vettem pár órát még, de utána sem sikerült. Majd a harmadik alkalommal mellettem a vizsgabiztos, hátsó ülésen (középen) meg egy másik, de fázós vizsgabiztos. Igen, ez már télen volt. Amikor egy idegen tag is padlóra tud tenni, nekem kettő jutott akkor. A mai napig emlékszem arra a kereszteződésre, idén is jártam ott, soha nem is fogom elfelejteni. Azt gondoltam megnyílik a föld is alattam. Minden irányból vannak dögivel. Jobbra-balra, szemben. Csúcsforgalom a köbön. Szívem szerint megvártam volna, míg mindenki elmegy, majd utánuk indulok csak el. Lámpa sehol csak egy kellemes férfihang hátulról duruzsol csini kis fülembe:
- Bátrabban hölgyem, ha elsőbbsége van!
Ha nem szól, talán már eljöttem volna onnan, de nem akkor. Voltunk azon az utálatos emelkedőn is, amin ma már vakon felmegyek. A mérlegállás az gyakorlás kérdése. Sík talajon nem jó, jobban éreztem az emelkedőn-lejtőn. Felénk meg az akad bőven. Visszamentünk és vártunk még, de lehetett azt érezni, hogy kész, ennyi volt, itt a jogsid. Az ajándékom meg ott lapult a női táskámban. Bizony - bizony! Készültem. Mindenki szeme láttára odaadtam az oktatómnak egy fekete Chevrolet matchboxot, kívánván:
- Ebből a márkából Önnek ennél nagyobb az életben , soha ne legyen! Segítőkész munkáját köszönöm.
S mit ad Isten? Ma is oktat, egy huszadrangú senki. Talán még ma is úgy magyarázza el a vezetést, mint valami tudományágat. Akkor is alkalmatlan arra, hogy tovább adja a tudását. Vannak ilyen emberek. Ez nem is lenne baj, de ne menjen oktatónak! Nem véletlen vigasztaltam mindig a Katit. Örökké megríkatta. Én erősebb voltam, hát visszaszóltam. Nem is kedvelt érte. Meg pénzembe is került. Előzök azóta mozgó gépjárművet is. Elhagytam a határt is egyedül. Utálom a négyest meg a nullást. Kedvelem a hármast, meg az ötöst. A hetesen is voltam párszor. Vezetek, ám nem dinamikusan. Hát nem. Nem szoktam 60-as táblánál 120-al seperni. A záróvonalon átmenni, meg büntetést sem fizetni, mint egyesek… Ennyi. 

 Szeretem én Brahmsot?

Számomra érdekes, mert a zenével hadilábon állok, no de ezt, ezt eddig nem sejtette a zene. Nem tudok kottát olvasni, nem a Kodály módszer szerint nevelkedtem, nem lódítok, amikor azt állítom magamról, hogy botfülem van, minimális a hallásom. Ah! Nem süket vagyok! Csak nem tudom melyik a bariton, mikortól van az alt. Basszus, és miért nem más már? Hol kezdődik a Heavy metal, miben tér el a Rocktól, és a népzene mitől tud annyira jellegzetes lenni? A blues és a country miért vonz? A komoly mitől komoly, - holott lelkem megnyugtatja, a komolysága teszi ezt velem? A könnyűt meg nehéznek vélem oly sokszor. A musical se kutya számomra, Hair, de formás a faja! Klasszikus szóval mondva, ezer dolgot nem tudok, amit a zenéről illene már tudnom. Így, ezek nem ismeretében írok a zenei ízlésemről.
Van egy férfi, azaz csak a hangja...imádom ezt a számát 93 óta...
Meat Loaf : I'd Do Anything For Love
Meg egy másik...tőle sokkal több számot szívesen hallgatok...
Carlos Santana- EUROPA
Őt sem felejtem ki, mert elolvadok, amikor megszólal, és ahogyan hozzá mozog...
REM Everybody Hurts
Majd legyen egy örök kedvenc, sokan tudjuk miért...
Koncz Zsuzsa - Ha én rózsa volnék
S, ne legyen ötödik, mert az ötödik vegyes egyveleg...
S, szeretem Paganini ördögi hegedűjátékát.
Vivaldi négy évszakát, mind.
Bizet Carmenját. Különösen a Habanéra betétdalt.
S, tudom kik az ötök. A fülemmel tovább nem "vacakolok".
S, a lényeg a végére még, ha tehetném, a nappalimban lenne egy zongorám. Miért? Mielőtt bárki megkérdezné, felelek. Csak, mert nagyon szeretném!
Szeretem Én Brahmsot?
Philip Van der Besht jobban.
Paula voltam, azaz alternatív Ilcsi... .. .

51 évesen

"Te sosem fogsz megöregedni. Az élet lassan elvonul majd az arcod fölött, ennyi lesz, semmi több, és te attól még szebb leszel. Öreg az, aki már nem érez semmit."

Erich Maria Remarque

Kinőttelek. Már régóta tudom, hogy szorítasz. Érzem kinőttelek. Nem tehetek róla, de ez fájdalmas is már olykor. Nem veszem rendesen a levegőt sem, ha bevillan a tudatomba, hogy vagy. Igen, néha már teljesen el tudom felejteni léted. Ez jó nekem. Elképzelem, hogy nem vagy sehol. Olyankor mindig felszabadult, önmagam vagyok. Utána visszazökkenek, mert látom, hogy vagy. Kiszárad a torkom is, mindenem kiszárad tőled. Hideg, fájdalmasan hideg leszek kívül és belül egyaránt, és teljesen száraz a belsőm is. Majd elképzelem  ismét: - Már sehol sem vagy. Megszűntél lenni. Soha nem is ismertelek. Én ettől erőre kapok, erőt gyűjtök a következőkhöz.

Tegnapelőtt hármasban beszélgettünk. Utána kérted elnézésem, hogy jelen voltál egyáltalán. Nem zavartál. Nem zavart, hogy ott voltál. Én nem vagyok annyira okos, mint te. Inkább kértelek, mondd el a véleményed, hiszen tudtál mindent, amit kellett.  Mosolyogtál, és mindössze annyit feleltél: - Hülye vagy! A te arcod szép. - Majd elfordultam, mert még ennyi idősen is el tudok pirulni. Nem szerettem volna, hogy lásd a pírt. „You have every nice eyes, very nice smile... "

Nem vonok mérleget. Nem állapítok meg semmit, se bölcsen, se ostobán. Régen éreztem jól magam már a bőrömben huzamosabb ideig. Mindössze ezt tudom. Mindenki hiányzik, aki nincs velem, akiket igazán szeretek. Senkinek sem mondtam valamit még el. Nem is fogom. De azt tudom: - végigcsinálom. Nem szerettem soha a befejezetlen dolgokat. Majd pont most nem fogom? Ugyan már! Mindent és mindenkit legyőzök, aki meggátol abba, hogy egészségesen és boldogan éljek ezentúl!

Reggel telefonálni fogok. Megköszönöm. Mindig is szoktam. Hozzátartozol ehhez a naphoz. Vagy én tartozom? Én. Igen én. Szánok Rád 51 percet, mert én megtehetem még és ez mindkettőnknek jó, és kell. Kötődöm hozzád. Olyan kezdek lenni, mint Te vagy. Három éve kezdődött. Egy reggel a nyakamon megmaradt a ránc. Jól érezheti magát ! Hiszen azóta is ott tanyáz. Idén a homlokomon lett egy reggelre, a nyár elején. Akkor. Reggel vettem észre, és maradni akart, hát viselem. Két csúnya költözött minap a szemeim közé. Nem akarnak elmenni. Jól érzik magukat rajtam. Maradjanak csak! Mondtam, hogy kezdek olyan lenni, mint Te. Szép öregasszony leszek majd hamarosan, szomorú szemekkel, mint Te, édes jó anyám.

2009. október 26-án

Döntés

Tiszatenyőről

                                Balatonfüredre

Kelt: Balatonfüred, 2010. május hava Visszapillantás 1974. május 6. - ra

58 őszén

Nyári mulatságok...

Általában mindig hangosak voltunk. Na, jó! Nem általában. Mindig. Szinte mindig, mondhatnám örökké, kivéve persze, amikor aludtunk, - mint azt már említettem is. Egyszer, egy nyári napon, mert nálunk nyáron történtek az igazi események. Év közben, amikor iskolába jártunk, a tanulás lekötött bennünket. Kitöltötte szinte minden percünket. A nyár volt a szabadság, a nagybetűs történések ideje. Mezítláb kint az udvaron, az utcán, a faluban, a szántáson, a réten. Miénk volt minden, holott kinőtt, örökölt, foltos ruhákban jártunk. Ám tisztát vettünk minden reggel.
Jut eszembe, egy reggel iskolába menet, - az biztos is, hogy elsős voltam, - mert akkor még nem tudtam kiejteni az s betűt. Ma már nem is értem, miért nem tudtam? De arra emlékszem, hogy szégyelltem nagyon. Szóval kerestem a tálamat, hiszen a nyakamba szerettem volna tenni. Nővérem, akitől kérdeztem vajon merre lelem meg, egy tányért tolt az orrom alá. Szívem szerint a földhöz vágtam volna mérgembe a tányért, ám tudtam, amiért megdolgoztak mások, én azt csak úgy nem törhetem össze. Sírva mentem el aznap az iskolába. Arra a hülye sálra meg nem is emlékezem már, hogy milyen volt. Csak a nővérem arcára, meg a Tanító bácsira, aki hátraültetett olykor az osztályban, és míg a többieknek feladatot adott, addig csak velem foglalkozott. Másodikba már nem voltak gondjaim. Sálat hordok azóta is.
A nyár. Azok a régi szép nyarak! Kár, hogy nem tudom időpontilag már meghatározni, melyik nyáron pontosan mik történtek. A fagyis az állandó volt. A fagyis nyarak. Három nagy kereken gördülő fura jármű, mely csilingelt. Azóta sem láttam olyat. Édesanyám mindig kiszámította a semmiből, hogy nekünk arra fussa. Egy befőttesüvegbe tette a bácsi a sok gombócot, majd a konyhában az elosztásra került, hogy egységesen mindenkinek jusson, mind a hatunknak.

Anyám hazudott, amikor azt mondta, ő nem szereti a fagyit.
Sokat és sokszor hazudott Édesanyám.
A csirkecombra is azt mondta.
Akkor ezeket még nem tudtam, nem is sejtettem. Amikor anya lettem jómagam is, azon idő tájt kezdtem el megszeretni a szopogatós részeit a csirkének, s olykor nem szeretni a fagylaltot.

De nem is erről szerettem volna mesélni, hanem a nővéremről, aki az egyik nyáron utánozta a fagyis bácsit. Meleg volt már napok óta, és nem tudni miért ma sem, de a bácsi nem jött a falunkba. Erre a nővérem egy csengővel a kezébe végig futott a falun. Emlékszem, mi meg szétszóródva az utcákba majdnem meghaltunk a nevetéstől, amint jönnek ki a házakból, kezükben csörög a pénz, másikban a bögrék, üvegek. No meg a hangos szidalmak. Még este is nagyon sokat nevettünk ezen. Talán még másnap is. Életet leheltünk a faluba egy délutánra.
Viszont este nem volt szabad a szobában villanyoltás után hangoskodnunk. Tudtuk mi ezt, de sokszor megszegtük. Ilyenkor repült Édesapánk papucsa. Anyu roppant ügyesen megoldotta, amikor rájött, hogy Apunak ez kezd rossz szokásává válni. Eldobhatatlan papucsot vásárol neki. Olyan könnyű volt súlyra, hogy méterre se lehetett elhajítani. Most, így visszagondolva, Apám ügyes ember volt, - ma már tudom, - szándékosan nem is célzott soha.
Olyan nem volt, hogy reggel már határozottan tudtuk volna, mit játszunk aznap. Ám minden napra akadt valami, mi arról gondoskodtunk. Legidősebb nővérem, aki bent a városon tanult, és nem olyan szűk látókörű volt, mint mi, abban a zárt kis közösségben, na, az ő hatására, tanácsára, szépen befejeztük a gyártó által előállított új szandálunk. Hatalmas százas szeget ütöttünk bele, és tipegtünk. Végre! Nekünk is volt olyan tűsarkú cipőnk, mint amit sose láttunk még, de tudtuk, hogy van, létezik.
Majd egyik nap, - arra már nem emlékszem melyikünk, de én biztos is, hogy nem! - kitalálta valamelyik testvérem, - bújjunk el! Elbújtunk. Elbújtunk Anyu elől, de annyira sikeresen, még ebédre se mentünk be. Hallottuk mi a hangját, ahogy hív szokásosan, majd később sírva, és keres minket égen és földön. Ma sem értem mi vezérelt bennünket erre. Mi ott lapítottunk a püszkebokrok mögött némán. Délután, - ez már miattam volt, - megtört a síri csend. Pisilnem kellett. Azt mondták a többiek, lehet itt is. De nem mertem. Egyszer már próbáltam, és mindenem olyan lett. Kinevettek akkor érte.
Engem mindenért kinevettek, ha elsőre nem sikerült valami.
A szaloncukrot is megmutatták hogyan kell lopni a fáról karácsonykor, de azt nem, hogy milyen mozdulattal igazgatjuk vissza a papírt, hogy soha senki ne tudja meg kivette azt ki. Szóval a szükség kivezetett minket, azaz az én szükségem. A díszes társaság méltóztatott az önként vállalt fedezékből bevonulni a házba.
Anyu nagyon, nagyon-nagyon ritkán panaszkodott Apunak ránk. Aznap megtette. Jogosan. Ott a belső gangon akkor lecsatolta a szíját Édesapánk, és bármennyire is furcsa, de nem hagyott senkin nyomot a szíj. Csak arra emlékszem én kaptam a legtöbbet, mert bizonyos alkalmakkor nagyon előzékenyek voltak velem a nővéreim. Ez egy pont olyan alkalom volt a sok közül.
Az öcsémmel soha nem éreztettem a rangidősségem. Talán épp ezért. Soha nem adtam tovább, ami magamnak is fájt. Az első fizetésemből neki vettem egy karórát. Mutatta az időn kívül a dátumot is. Vajon őrzi még?

Isten véled

Eljegyzés

Akkor már negyedik éve volt, hogy a II. Világháború befejeződött, és egy esztendeje ismét magyar földön tartózkodhatott végre. Otthon. 48 - ról felhízva 61 kilóra. Abban a városban élt, ahonnan hét évvel előbb bevonult letöltenie az előszabott három esztendő katonaságot. Az, hogy rosszkor született, - mármint történelmileg, - talán arra nem is gondolt. Lassan, de kezdett minden téren visszatérni az életnek nevezett mindennapokba. 31 évesen nősülni kellene, meg a testvérei, ismerősei, és mindenki a környezetében ezt tanácsolta. Érezte ezt ő is valahol talán. Családot kellene alapítania. Sajátot.

Szintén abban a megyében egy vasutas lány, ugyanazon esztendőben, már a hatodik kérőjének adott kosarat. Pistát szerette. Ahhoz meg nem mehetett. Kevés volt a hozománya. Pista szüleinek más kellett. Pistának meg beleszólása se volt a saját jövőjébe. Így lett a szerelmük beteljesületlen, hatévi udvarlás után. Pistának nősülnie kellett. Szülei döntöttek. Bálint, - az egyik kérő - könyörgött neki órákon át:
- Apám rám íratja a nyolc holdat, amint megnősülök. Egy határozott vízszintes fejmozdulat volt a válasz, majd hozzá egy lehajtott fej, és egy vérző szív. A vasutas lány csak varrt, s talán valami csodára várt. Hallgatta a bántó szavakat:
- Meglásd! Harmincévesen vénlány maradsz !

Az élet úgy hozta, hogy összeismertették a jóakarók őket. Véletlen volt? Ki tudja azt ma már, - hiszen mindez a múlt században, - pontosabban 1949. őszén történt.
December elején az eljegyzés megtartására készülődtek, összekötvén azt a disznóvágással. Olyan negyvenen is voltak a férfi részéről. Hatalmas lábasok, fazekak, üstök, telis-tele finomabbnál finomabb falatokkal. Estére minden a helyén volt. Kivéve a menyasszony. A menyasszony nem érkezett meg. Ő sehol. Vigasztalták a testvérek a vőlegényt, ahogy tudták, csitították a kialakult helyzet emelt fővel való kezelésére. Bár legbelül soha nem bocsájtották meg a menyasszony távolmaradását. Szégyenként élték meg bátyjuk bánatát. Biztos is, hogy bánatos volt, mert a vonat alá akarta vetni magát. Szerencsére a józan ész győzött, és kivárta a magyarázatot a leány részéről, mely a rákövetkező napokban meg is érkezett. Miután egyik húga felkereste, - látta, hogy fekszik, gyengén és sápadtan. Havibaja ágynak döntötte.
Tulajdonképpen ezt soha nem tudtam, míg élt Édesapám. Olyan jó tíz évvel a halála után mesélte el először Anyu. Aztán az egyik nagynéném is, akivel Anyu tudta nélkül asztalhoz ültem. A mai napig hallgatok erről. Mármint, hogy szóba álltam egyáltalán Terka nénivel. Ő diktálta le nekem az egyik nyáron a családfát is, tőle tudom, hogy mama, - aki 42-ben meghalt, a helyi újság lehozta a hírt. A gyászjelentést, a szokásos szavak után így fejeződött be..." Tíz árvát hagyott maga után." Mindig kiráz a hideg, ha erre gondolok. Még ma is. No, meg a nászajándék! A mama szülei, azaz a dédszüleim, lányuknak egy éttermet ajándékoztak a ligetbe. S mindez történt 1917-ben. Sok mindent megtudtam akkor. S volt olyan is, amit jobb lett volna soha. Már mindegy. Emlékszem, amint diktálja nekem a neveket, amikor Sándor bácsihoz érünk, mondja, hogy a második felesége Ilonka néni volt. Majd körmölök, jegyzem minden szavát. Halad. Mondja a következőt.
- Hoppá! - Ha második felesége volt, akkor lennie kellett elsőnek is. - említem meg Terka nénémnek.
- Őt nem vesszük bele! - mondta sokkal határozottabban, mint bármikor is előtte szólt.
- Miért nem? - kérdezem ártatlan hangnemben, mert fontos volt a hanglejtésem, hiszen, ha most nem ossza meg velem a nagy titkot, akkor a sírba viszi magával örökre. Én meg azt már nagyon nem szerettem volna! Folyamatosan és ingerülten, mintha tegnap történt volna minden, csak mondta, mondta...
- Képzeld el! Amikor elváltak ez a piszkos, sehonnai, ágról szakajtott, lusta, trehány, némber nőszemély elvitte a két disznót is.
- De szült neki két gyereket, az unokatestvéreimet. - mentegetem ismeretlenül, no meg, hogy levegőt tudjon venni, mert láttam a kis arcán, felbosszantotta magát rendesen. Semmi más érvet ellene felhozni nem tudott, csak a két disznót. Még szerencse, hogy megkérdeztem végre:
- Terka néném! Tulajdonképpen mennyi disznójuk volt Sándor bácsiéknak? Jött is a válasz azonnal, és utána nagy csend lett, egy pillanatig.
- Négy.
- Főzök egy teát. Tetszik kérni? - törtem meg a hallgatást, ha már én okoztam a feszültséget. Majd utána folytattuk a családfát. Ő mondta, én írtam. Azóta sokat gondolok rá. Tőle többet megtudtam azokban a napokban Édesapám gyermekkoráról, mint valaha is előzőleg.
Kicsit eltértem ismét, de visszakanyarodok az eredeti eseményekhez. Szóval ilyen volt az én szüleim eljegyzése. Ennek a magázódva induló szövetségnek vagyok én az ötödik porontya. Mondom is, a mai napig az öcsémnek:
- Rohadt nagy szerencséd van, hogy nem lettem fiú. Akkor te ma sehol se lennél!
Ugyan is Édesapám szeretett volna mindig egy fiút. Hát hatodszorra sikerült is nekik. Sajnos halva született. ( Az egy másik történet lehetne.) Utána született meg az öcsém, az egy szem fiú a családba. A "szégyen" meg csak folytatódott, majd 1993-ban kicsúcsosodott. Akkor özvegyen élt Anyu már, és egyik alkalommal, amikor mentem éppen haza, csak ezt hajtogatta:
- Ezt a szégyent! Ezt a szégyent!
Majd többszöri unszolásomra folytatta csak. Megmutatott egy képeslapot, melyet hetekkel előbb hozott a postáslegény. Neki volt címezve a leánykori nevén. Az üzenet mindössze ennyi volt.
"Emlékeztetlek Marikám, hogy ma van ötven éve annak, hogy hazakísérhettelek. Szeretettel és tisztelettel gondol rád: Pista"
Apám akkor volt éppen 15 éve halott már.
Közben eszembe jutott még a ház is. A ház, ahová születtem, ahol éltem rövid ideig. Apám szeretett volna az Anyuék háza előtt lévő portára építeni. Ám mama, Anyukám édesanyja, ezt röviden lerendezte a vejével:
- Mindenkinek elér a keze a seggéig, kapaszkodjon abba!
Három utcával arrébb megvették a szüleim a portát egy idegentől. Anyám kölcsönkért 300 Ft-ot. Csak így lett meg az ezer forint, amit adni kellett érte. Félévre kapta a kölcsönt, ám kettő hónap alatt visszafizette. Majd a hitelező többször felhívta rá a figyelmét, hogy máskor is, meg bármikor és szívesen. De soha többé nem vette igénybe. Inkább örökké kuporgatott. Apám munka után átöltözött és vetette a vályogot. Hamarosan fel is épült az első és utolsó kis közös fészkük, a földes szobával.
Jézusom! Ennek már hatvan éve...
Azt tudom, megtanítottak valamire, amire oly sokan nem képesek. Nekem megadatott. Embernek maradni, minden körülmények között, ami sokszor olyan nehéz. Én azt gondolom ma, szüleim a maguk módján, de szerették egymást. Hiszen egymás mellé szegődtek élni az életüket.
A fotó 1950-ben készült az eljegyzést hivatott megörökíteni. Összemontírozott két külön fotót egy ügyes kezű fotográfus. Az egész Földön hat ember él, aki azt mondhatja erre a képre:
- Ők a mi szüleink.

Ui. 2012.május 6 -a óta csak öt, öt ember, mert a mi Erzsikénk, aki másodikként született, ma reggel elment.