Utazások

június 19.

Ilyet nem mindennap tesz az ember, amit ma tettem. Aki igazán ismer, annak semmi újat nem is nyújtok ezzel, miután az elkövetésem' körülményeiről olvassa e beszámolóm. Aki meg nem ismer, itt abba is hagyhatja a nézelődést. Görgesse tovább nyugodtan mutatóujját az egerén! A voyeurokkal meg ki foglalkozik? Én már rég nem.
Szóval még órákkal utána is beleborzongok bátorságomba. Vagy merészség volt ez részemről? Ostobaság? Egyszerű ösztön? Ki tudja? Mindegy, megtörtént és már ez is múlt.
Az egész úgy kezdődött, hogy jó előre készültem a mai napra. Rendszeresen gyakoroltam magas sarkúban járni és azt már szoknyában persze. Van. Van hát! Kettő is. Ja! Nekem, a nadrágosnak. Aztán reggel…mit reggel? Hajnalok hajnalán útra készen, s miután belelépek a cipőkbe, mindkét lábamban combtőtől a lábam ujjáig remegés futkározik le és fel, mint a kocsonya. A fejemből leszállt az izgalom és megállapodott a 6 cm-es cipősarkak felett, fel egészen csípőmig.
- Na, neeee! – gondoltam és cipőcsere azonnal. Másfél centi magasra, biztonságosra. Közel a talajhoz, a megszokott.
- Pofára eshetek én ma még mástól is, - gondoltam,- nem kell okvetlen a cipőtől is.

Befejeződött a jelenésem.

Nikotinszintem a béka nemesebbik része alatt. A sorrendet akkor is betartom. Telefonon hívom a jobb kezem. ( De lennék az anyja! A bajban sem hagy soha magamra.) Futok. Azaz futnék, de szoknyában az ember nem tesz olyat. Nem nőies az. Változatlanul aprókat lépek, csak talán szaporábban.
Ekkor jön velem szembe, - egy átlagosnak nem nevezném külsejű,- másik nemű egyén.
Arcomba néz, majd lesiklik tekintete testemen. Ennyire gyorsan képtelen vagyok beszívni a pocakom,- gondolom egy villanásnyi idő alatt. Mosolygok a gondolatomtól. Visszamosolyog az idegen. Én szólalok meg hirtelen.
- Nagyon hülyén nézek ki szoknyában? 20 éve nem volt rajtam.
- Csókolom! Előröl semmi gond. Megnézzem hátulról is?
- Megköszönném. – habogok és biztos elpirultam, mert akkor esett le a tantusz, hogy mit tettem.
Tovább haladok, és olyan nyolc lépés után megfordulok. Gondoltam tovább ment és azt hitte álmodta csak az egészet. Rajtam nem volt szemüveg. Ilyen távolságból én ismerőst sem ismerek fel. Bizony! El kell döntenem már, látok vagy engedem látni szemeim? De ez a tag ott állt a széles járda közepén, és kérdésemre, hogy:
- Na! Milyen? Mindössze ennyit felelt:
- Tökéletes.
Én meg, hogy ne lássa már arcom, megfordultam és csak a jobb kezemmel intettem egy köszt.
Remélem, ma nem nyugtatóval kell álomba szenderülnie miattam! Talán elmeséli ő is valakinek. De, ki az a hülye, aki mindezt elhiszi?

szeptember 4.

Ez pont olyan volt ma, mint a mosdós eset szokott. Ha menni kell, hát menni kell.

Mentem.

Utána! Na és itt kezdődik az egész sztori valójában. Gondoltam meglepem magam valamivel. Sablon duma a megérdemlem, meg ez jár nekem, de egy nő, ha érzi ezt, akkor kell. Szóval a piacra belépve mély lélegzetet veszek egy fiatalember pultja előtt, ki házi kolbászt, sonkát, szalonnát árul. Hentes palánta a lelkem, látom a testalkatán. Pillanatig időzök előtte, nem hagyva időt rá, hogy lerohanjon, megkérdezzen bármit is, semmi melyikből mennyit, megkímélve magam a felesleges magyarázkodásoktól. Vagy őt kíméltem meg magamtól? Az is lehet. Lépvén viszem az orromban az illatot. Nyálelválasztásom egészségesen beindult. Nyelek nagyot és lépegetek. Jobbra üvegpult mögött mindezek halmozottan. Fejemben még akkor is az kis darab kenyérszalonna a kupac tetején. Nem is volt nagy. Olyan 40-50 deka, pont két evésre való. Nagy beosztással persze.
Az árakat nem igazán kémlelem, csak a sok füstölt malacságot és lépek közben a csirkés felé, ahol rég látott egész, kopasztott, fejestől-lábastól. Felzöldségelve milyen jó kis levest tudnék kihozni belőle. A főt hús mellé paradicsomszószt. De nem! Mellette pulyka ez-az is. Például pulykamell. Pfuj! Semmi jó kis mócsingos rajta, színtiszta hús. Jó sok húsos szalonnát kívánna, ha… De én nem. Semmit. Akaratom van. Kacsa! Jó kis párolt káposztával, ahogy még édesanyámtól tanultam. Nyelés. Nagy nyelés. Ennyi nyál nincs is. Gondolatban már a zsebkendőn gondolkodom. Csak nem csurog még! Csak le tudok nyelni még ennyit. A következő árusnál csak sertés és marha. Ám én borjút pásztázok, de nem lelek. Fene az ízlésem, mi? A csarnok végén szolidan meghúzódik még egy árus. Rögtön a füstölt, húsos szalonnát szúrom ki. Kilónyi. Égi szemeim előtt szeletelve látom már magam előtt, mellette friss kenyér, három jó vidékies szelet, egy hegyes erős zöldpaprika, három-négy közepes piros paradicsom. A kiskésit! A gondolattól is hízom? El vele! Huss! A kijáratnál egy hölgy árul sok-sok kenceficét. Női dolgokat leginkább. Parfümöt is többek között. És a fahéjasból, ami a kedvencem, az én fűszeres illatom is kapható.
Önkorlátozás! Hiszen fogyózom. Istenkém! Micsoda akaraterőm volt.
Velem mindig történik valami, ha utazom.

október 31.

Nem is utaztam. Csak simán mentem innen-oda, miután letelt. Rég láttam már Zét! Nevezzük Zének.
Kérdezi mi újság? Mondom a sablon válaszom rá.
- Hú! De hivatalos vagy. – mondja.
Holott esküszöm minden élőre és holtra, nem tájékoztatlakkal kezdtem a mondatom. Erre mondom a lényeget.
- Mindkét félt meg kell hallgatni. – jelenti ki bölcsen.
Majd pontosan hétpercen át szidja, szapulja, vádolja Petrát. Az időt csak saccolom, bár nekem harmincnégynek tűnt. Már a második percnél távolodom, mivel az aurámba belépett. Gondoltam gondolja, hogy süket vagyok. Vagy nem tudom miért tette. Én hátráltam kitartóan. Majd a hatodik percnél tudtam fel fogom adni. Türelmetlen lennék? Francokat.
Elbúcsúztam, mondván időre megyek. Bevált már ez ezerszer.
Azóta gondolkodom az egészen.
Petrát nem is ismertem, azt se tudtam, hogy Zé, az, ami volt.
Petra 34 éve nem az, aki volt előzőleg pár évig.
- Petra kurva szerencsés. - gondolom én.
Petra mit gondol? Nem tudom. Mondtam, hogy nem is ismerem.

Utazott

22. napja monoton, mint a gép. Érte és értem. Érted? Fenét.

AR.2015, július 25-én